Amikor a Vág, a Garam és a Duna által közrefogott délnyugat-szlovákiai régió magyar falvainak hagyományos kultúrájáról beszélünk, első pillantásra szembetűnik, hogy ennek a viszonylag nagy területnek a megjelölésére csak egy, a geográfiai körülhatárolás mentén, kissé körülményesen kialakított műszót tudunk használni. Ez a terminus – a „Vág-Garam köze” – ráadásul egy teljesen új keletű fogalom. [1] Talán furcsának tűnhet, hogy ennek a területnek a megnevezésére nem egy történeti, vagy „népi” kifejezést használunk. A Magyar Királyság évszázadai alatt Bars, Esztergom, Komárom és Nyitra megyék osztoztak e terület falvain, így a közigazgatás – mint az számos más esetben is tapasztalható – nem vette figyelembe a kulturális összetartozás szempontjait. Az adminisztratív tagoltság is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a történelem során a Vág, a Duna, a Garam és a magyar-szlovák nyelvhatár övezte régióban nem alakult ki olyan tájnév, amely (mint azt például Gömör, Somogy, Sáros, Liptó, vagy Túróc esetében láthatjuk) kulturális egységet is kifejezve, és – tegyük hozzá – az ott élők azonosságtudatát is alakítva közigazgatási terület elnevezésére utalna. E falucsoportnak a népnyelvben sem alakult ki egy olyan, földrajzi elhelyezkedésre utaló egyezményes neve, mint azt más tájegységek esetében (Csallóköz, Szárazvölgy, Vízentúl, Medvesalja, stb.) tapasztalhatjuk. A „Vág-Garam köze” fogalom használatát viszont szükségessé teszi, hogy a néprajzkutatás egyre több olyan jelenséget tár fel, amelyek az adott területen belső összefüggésekre, illetve az e határokon belül többé-kevésbé egységesen jelentkező vonásokra hívják fel a szakemberek figyelmét. [2] A témát érintő, körültekintő, pontos fogalmazást még egy harmadik körülmény is indokolja. Az e terület folklórját tárgyaló, eddig megjelent publikációk többsége a Vág-Garam közét vagy egyszerűen a Kisalföld részeként tárgyalta és megkerülte a közelebbi táji meghatározást, vagy pedig a szomszédos Mátyusföld határát terjesztette ki egészen a Garam vonaláig. [3] Ez utóbbi megoldásnak sem az itt élők regionális identitástudatában, sem a rendelkezésre álló történeti levéltári anyagban nem találjuk a megnyugtató igazolását. Saját gyűjtéseink során a Vág-Garam köze falvainak idősebb, hagyományőrző korosztálya vagy nem ismerte a „Mátyusföld” kifejezést, vagy ha hallott róla, annak területét rendre a saját régióján kívülre (esetenként Magyarországra) lokalizálta.
Szólnunk kell arról is, hogy a Vág-Garam közét földrajzi szempontból egyértelműen határoló folyók nem alkotnak a hagyományos kultúra tekintetében is éles határokat. A Garamon túl fekvő Léva környékének magyar faluközösségei például – talán a folyó e szakaszán évszázadok óta működő gázlók és hidak biztosította átjárhatóság következtében is – a Vág-Garam közi falucsoportokkal erős kulturális rokonságot mutatnak. Az enyhe eltérést mutató, sajátos vonásokat itt talán csak a népéletet is erősen befolyásoló protestantizmus, valamint a rendi kiváltságok emlékei határozzák meg. [4] Ugyanilyen átmeneti sávnak tekinthetjük a Garam és az Ipoly legalsó szakasza között elhelyezkedő régiót. Itt,a két folyó torkolata által közrezárt Burda hegység 100-130 méterig terjedő szintkülönbségeket mutat, majd egy szelídebb dombságban folytatódik észak felé. E dombvidéknek a Garam felé lejtő, nyugati lankáinak települései Garamkövesdtől Hontfüzesgyarmatig ugyan a történeti Hont megyéhez tartoztak, de a népi kultúrájuk szintén inkább a Vág-Garam köze falvainak hagyományos műveltségével, és csak kisebb részben a honti magyarság egyéb tájegységeivel mutat szorosabb rokonságot. [5]
A Vág-Garam köze hagyományos kultúrája átmenetet alkot a kisalföldi magyarság és a palócok népi műveltsége között. [6] E vidék mai néprajzi képét az adott természeti környezet lehetőségei és a történelem viharai együttesen alakították ki. A nagykiterjedésű, síksági vízjárta területek a térség déli-délnyugati részén még száz-százötven évvel ezelőtt is fontos jövedelem-kiegészítést biztosítottak a többségében földműves lakosság számára. A halászat, a nádkitermelés, a gyékényfonás, vagy a vízimadarak tojásainak gyűjtése a térség számos falujában beletartozott a paraszti gazdaságok éves munkarendjébe. Az ártéri, vízjárta területre épült település jellegzetes példája a Nyitra és a Zsitva torkolata közé zárt Martos és annak kiterjedt tanyavilága. Itt a víz magát a településszerkezetet is meghatározta, hiszen a házakat olyan dombokra kellett építeni, amelyeket a falut évente többször elöntő árvíz nem tudott elérni. A Duna sok ágra szakadva Búcs, Dunamocs, Muzsla és Csenke térségében is szigetek, mocsarak öt-hat kilométer széles lápvilágát hozta létre. A Garamba torkolló Páris patak mentén többfelé, így Kürt és Köbölkút körzetében is hatalmas nádasok alakultak ki, melyek lápos, mocsaras tavaival együtt 1990-ben természetvédelmi területté lettek nyilvánítva. [7] A térség középső részén, az Érsekújvár – Komáromszentpéter – Udvard háromszögben hatalmas löszdombok emelkednek, melyek fölöttébb alkalmasak homoki bor termelésére. Ezt a dombos jellegét őrzi a táj egészen a Garam völgyéig, ahol kelet felé már csak a Börzsöny hegyei akasztják meg a tekintetet.
A múltban a lakosság fő megélhetési forrását képviselő földművelést a településenként változó jelentőségű állattartás egészítette ki. Bár egyes adatok még utalnak a félszilaj gulyák emlékére, a huszadik században már a napi legeltetéssel kiegészülő istállózó állattartás volt a jellemző. A második világháború végéig szinte minden falunak volt saját gulyája, birkanyája és legelőre kijáró disznófalkája. [8] A hatvanas évek végére befejezettnek tekinthető szövetkezetesítés a háztáji állattartásnak is gátat vetett, és az addig községi alkalmazásban dolgozó pásztorok élete is gyökeresen megváltozott. A pásztorrend felbomlása érzékelhető hatással volt a hagyományos zenei kultúrára is. A pásztorok, sajátos, periférikus társadalmi helyzetüknél fogva – a Felvidék más régióihoz hasonlóan – a népzene területén is számos olyan archaizmust tartottak életben, amelyeket a falvak többségi földművelő lakossága körében a kutatók már nem tudtak dokumentálni. Egyes régies dallamtípusok helyi változatait, az ügyességi eszközös táncokat, illetve a flótát (harántfuvolát), a furulyát és a dudát itt is a pásztorok őrizték meg a legtovább.
A Vág-Garam köze mai társadalmi képe a 17. és a 18. század folyamán alakult ki. A történeti adatok arról tanúskodnak, hogy a török hódoltság után az elnéptelenedett községeket jobbára az eredeti, elmenekült lakosság leszármazottai népesítették be újra, így itt nem következett be olyan népességváltás, mint az Alföldön, vagy Esztergom megye és a szomszédos Hont déli településcsoportjai esetében. [9] Ebben az időszakban csak néhány német szórványközösség megtelepedéséről tudunk (köztük a legjelentősebb Németszőgyén volt), melyek számos kulturális nyomot hátrahagyva a 19. század végére beolvadtak a magyar etnikai környezetbe. [10] Jelentősebb változást csak a csehszlovákiai magyarok kollektív bűnösségét kimondó törvények és az azok által elrendelt erőszakos kitelepítések eredményeztek (1945-47). A deportációk kisebb-nagyobb mértékben a terület összes magyar faluközösségét érintették, s a kitelepített magyar családok helyére magyarországi szlovákok érkeztek. Az őshonos szlovákság zöme az Érsekújvártól északra található falucsoportban (Nagysurány, Tótmegyer, Komját térsége), valamint néhány szórványnak tekinthető, a magyar falvak közé ékelődő településen (Kural, Kolta, Jászfalu) él. A magyarok és a szlovákok mellett a Vág-Garam köze mai etnikai térképét az itt tárgyalt témákat tekintve kiemelkedően fontos cigányság teszi teljessé. Elmondhatjuk, hogy a régióban a zenész-cigányok körében mára befejeződött a nyelvi asszimiláció folyamata, azaz a terület (korábban a kárpáti cigány nyelvet beszélő) „romungro” lakossága jelenleg magyar anyanyelvű. A jelentős számú oláhcigány nemzetségeknek (Bógajestje, Kurkestje, stb.) az általában a városok szűkebb vonzáskörzetében élő családjai mellett az ezredfordulóig Csatán egy (óromán nyelvet beszélő) beás közösség is élt.
A Vág-Garam közén az egyes magyar településcsoportokat, kistájakat leginkább a terület régi közigazgatási hovatartozása, illetve az egyes városok vonzáskörzete szerint lehetne behatárolni. A Komárom, Nyitra, Bars és Esztergom megyék határai viszont ritkán esnek egybe a néprajzi tájegységek választóvonalaival. Ezeket inkább az összetartozás-tudat, a hol halványabban, hol markánsabban kitapintható regionális identitás mentén lehet kirajzolni. Az ezt meghatározó kifejezőeszközök a hagyományos kultúra sokféle területén jelentkezhetnek a táplálkozási szokásoktól a népviseleten keresztül egészen a zenefolklórig. A Vág-Garam közén a legszembetűnőbb ilyen jelenségnek a hagyományos öltözködéskultúra, illetve annak összetett kódrendszere tekinthető. A szlovákiai magyar népviseleteket összegző monográfia az általunk tárgyalt területet (a nyitravidéki magyarság szórványtelepüléseivel együtt) kilenc viseletcsoportra osztja fel. [11] Ezek a körzetek a hagyományos zenei kultúra tekintetében is többé-kevésbé egységes mikrorégiókat rajzolnak ki, melyek a saját gyűjtéseink során a Vág-Garam köze teljes területén muzsikáló cigányzenészek tudatában is rendre elkülönültek egymástól. Talán nem véletlen, hogy az egyes viseletcsoportok területével többnyire azonos az általunk a Vág-Garam közén dokumentált, többször közreadott menyasszonytánc-dallamok használatának körzete is. [12]
A legnyugatabbi rész (Tardoskedd központtal) a mátyusföldi viselettel mutat rokonságot, míg a további nyolc kistáj egymástól jól elkülöníthető falucsoportot rajzol ki. Az idézett műben tárgyalt első viseletcsoport falvait (Nagycétény, Nyitracsehi, Berencs, Nemespann), valamint második körzet településeit (Verebély, Aha, Nagyhind, Kalász, Bábindal, Nemesdicske) az itt gyűjtött magyar népzenei hagyományok tükrében a Zoboralja magyarlakta falvaival együtt a Nyitravidék tájegységéhez soroljuk. A zenefolklór szempontjából a Vág-Garam közéhez tartozó Tild, Csiffár, Mohi, Újbars, és a barsi részek egyéb települései alkotnak egy kisebb alegységet és egyben viseletcsoportot, ugyanúgy, mint az Érsekújvár vonzáskörzetéhez sorolható falvak, köztük Zsitvabesenyő, Udvard, Andód és Szímő. További két mikrorégiót rajzolnak ki a Vág-Garam köze délnyugati szögletében található Martos, Naszvad, Ímely, Ógyalla, Komáromszentpéter és Perbete, valamint Hetény, és Izsa. A tájegység központi részén találjuk a legnagyobb kiterjedésű viseletcsoportot, melyhez Szőgyén, Kisújfalu, Bátorkeszi, Kürt, Köbölkút, Libád, Búcs, Muzsla, Ebed, és Nána tartoznak. [13] A sort a népviselet jellegzetes ruhadarabja alapján „kurtaszoknyás”-nak nevezett hat falu: Kéménd, Bény, Garampáld, Kőhídgyarmat, Kisgyarmat és Bart zárja, mely falucsoporthoz népzenei szempontból hozzásorolhatjuk a Garam bal partján található Kicsindet is. [14] Egy mélyebb etnográfiai vizsgálat valószínűleg a hagyományos műveltség egyéb területein is fel tudna tárni olyan adatokat, amelyek hasonló körökben rajzolják meg e terület hagyományos kultúrájának belső táji tagolódását.
Lábjegyzet
- [1] L. Liszka 2002: 232, Agócs 2004: 9-15.
- [2] L. Kósa 1998:201-202.
- [3] Bakos 1953, Takács-Martin 1981, Gágyor 1982. V.ö.: Novák 2005a; 2005b.
- [4] Az esztergomi érsekségnek a 13. század óta katonai szolgálattal adózó és a jobbágyterhek alól felszabadított egyházi nemesek, az ún. prediálisok a terület (illetve a verebélyi és szentgyörgyi érseki szék) több községében laktak. Ilyenek voltak például Dicske, Kiskér (ma Léva része), Nemespann, Nemesoroszi, Garamszentgyörgy, vagy Nagyölved is. Több, Léva környéki magyarlakta településen emellett máig a református vallásúak vannak többségben, s az ő felekezeti hovatartozásuk a magyar etnikai identitás tekintetében is fontos pillért alkot.
- [5] Megjegyzendő, hogy az ebbe a falucsoportba tartozó, szintén a Garam bal partján található Kicsind kivételt képez, hiszen ez a település nem Honthoz, hanem a történelmi Esztergom vármegyéhez tartozott.
- [6] Kósa 1998: 200.
- [7] A nádasok között kialakult tavakon hajdanán úszó szigetek is kialakultak, melyeken az itt élők kaszálókat alakítottak ki. Bél Mátyás az 1735 körül összeállított országleíró művében meg is emlékezik egy perről, melynek tárgyát az szolgáltatta, hogy annak idején a kürtiek által művelt, egyik ilyen szigetet a szél szénástul átfújta a tó köbölkúti partjához. Vö.: Bél 1996: 45-51.
- [8] L. Liszka 2002: 235-262.
- [9] Vö. Zólyomi 1975.
- [10] L. Liszka 2002: 103.
- [11] Jókai – Méry é.n.
- [12] Megjegyzendő, hogy ez a tagoltság a Mátyusföld határain belül a lakodalmi rítusrend zenei anyagában nem mutatkozik, s a tájegység emellett a népviselet tekintetében is egységes képet mutat.
- [13] Megjegyzendő, hogy Muzsla, Ebed és Nána lakodalmaiban egy olyan menyasszonytánc-dallam hagyományozódott, melynek változatai a Dunától délre eső, szomszédos körzetek magyar falvaiban valaha Héregig és Gyermelyig bezárólag használatosak voltak.
- [14] L. Jókai – Méry É.n., 113-208. o.