Az Alföld északkeleti szélén elhelyezkedő, a Tisza, a Bodrog és a Latorca folyók által közrezárt Bodrogköz különleges helyet foglal el a magyar népterület északi sávjának tájegységei között. Ez a vízjárta régió csak a lápok és mocsarak között kiemelkedő szárazulatain kínált az ember megtelepedésére alkalmas területeket, s ezek helyét is folyamatosan változtatták a laza, homokos hordaléktalajban folyó vizek medermozgásai. A múltban, a vízszabályozás előtt további két, korábban bővizű folyó, a Tice és a Karcsa is tagolták a Bodrogköz területét. A mára patak méretűre sorvadt Karcsa olyan jelentős vízi útvonalnak számított, hogy a XVIII. században a terület földesurai vámot vetettek ki az azon szállított árura. A talaj és a víz viszonyai nagyban kihatottak a tájegység településszerkezetének kialakulására is. A Bodrog keményebb partja, és emiatt állandóbb mederalakja, valamint a Ticének a fokozatos „elhalása” miatt (mára már leginkább csak holtágak emlékeztetnek a néhai élővíz medrére) e két folyó partján sokkal több település alakult ki, mint a szeszélyesebb, medrét gyakrabban változtató, laza partú Tisza mentén. A Latorca ártere emellett egy több kilométer széles, máig lakatlan, a természetvédelem oltalmát élvező erdőövet alkot.
A régészeti bizonyítékok arról tanúskodnak, hogy az ember tartós megtelepedése a Bodrogköz területén már a bronzkorban elkezdődött, a honfoglalás eseményeit tárgyaló krónikáink pedig arról is tudósítanak, hogy e táj a magyar törzsszövetség első állandó szállásterületeihez tartozott. Ezt alátámasztja a Karcsa, Karos, Bodrogvécs, vagy Kenézlő határában előkerült, a kor tárgyi hagyatékát talán a legnagyobb gazdagságban reprezentáló sírok felszerelése is, melyek feltárása során több, a magyar régészet emblematikussá vált lelete is előkerült (tarsolylemezek, fegyverek, ruhadíszek, lószerszámok, stb.)
A Bodrogköz társadalmának fejlődését a középkor óta folytonosnak tekinthetjük, hiszen itt nem járt a török, és bár a térséget a belháborúk és szabadságharcok sem kerülték el, a vízjárta, mocsaras terep mégis viszonylagos védelmet nyújtott a hadi események viharai elől. A tájegység etnikai szempontból homogén magyar tömbként jellemezhető, az idők során ide betelepülő más nyelvű, illetve kultúrájú kisszámú népesség (a források elsősorban ruszin, illetve szlovák közösségekről tesznek említést) nagyrészt a természetes demográfiai folyamatok mentén asszimilálódott. A Bodrogköz egyházi központjává az 1180-ban alapított leleszi premontrei apátság vált, s ezt a státuszát megtartotta egészen a reformáció térhódításáig. A kálvini eszmék terjesztésében a hegyaljai központok (köztük elsősorban Sárospatak) játszottak kiemelkedő szerepet. Ma a bodrogközi lakosság közel fele tartozik a református felekezethez, a katolikusok mellett egyes falvakban a keleti (görögkatolikus) rítust követő gyülekezetek őrzik a néhai ruszin szórványok emlékét.
A bodrogköziek a hosszú évszázadok alatt megtanultak alkalmazkodni a tájegység jellegzetes természetföldrajzi viszonyaihoz. Az ártéri gazdálkodás rendszerében a gyümölcstermesztés és a legeltetés mellett a halászat különféle módozataival, illetve a természet egyéb ajándékainak gyűjtögetésével (madártojás, sulyom, gyékény, nád, stb.) is rendre learatták a vízi világ „termését”. A XIX. század végén lezajlott nagy vízszabályozás után a térség ármentesített övezeteinek változó minőségű talaját csak részben lehetett eredményes szántóföldi művelés alá vonni; a természettől elhódított terület jelentős részén a legelőgazdálkodás bizonyult jövedelmezőbbnek. Ez nagyban kihatott a bodrogközi állattartás fejlődésére, amely a közelmúltig kimagasló arányokat mutatott. A lápok, folyómedrek, illetve a mezőgazdasági területek mellett a bodrogközi táj jellegzetes képéhez hozzátartoznak a Helmeci dombság, illetve a Bodrogszerdahely, valamint Kiskövesd és Nagykövesd térségében található Tarbucka vulkanikus eredetű alakzatai, illetve az Eperjes-Tokaji hegyláncnak a régiót nyugatról határoló magaslatai. A domboldalakon a Tokaj-hegyaljai borvidék nyúlványaként is jellemezhető szőlőművelés alakult ki (bár az itt termelt bor minősége némileg elmarad a hegyaljai borokétól), a felszíni kőzet rétegesen hasítható andezitje pedig kiváló minőségű építőanyaggal is szolgált.
A XIX-XX. század iparosodási folyamatai elkerülték a térséget, s a legnagyobb jelentőségű, ilyen irányú fejlesztés a második világháború után létrehozott, az Ukrajna felől széles nyomtávú síneken érkező áru átrakodására szolgáló, máig működő ágcsernyői vasúti üzem kiépítése volt. A társadalmi életre, annak legújabb kori alakulására a két világháborút követő határmódosítások is a modernizációs folyamatok fékezésének, és ezzel párhuzamosan a népélet számos jelensége fennmaradásának irányában hatottak. A Csehszlovák állam kialakulásával, amikor a kelet-nyugati irányban futó, új államhatárral kettészelték a Bodrogközt, először Sárospatak és Sátoraljaújhely felé zárultak le a sorompók. Ezt követően, Kárpátalja 1945-ben bekövetkezett, Szovjetunió általi bekebelezésével Ungvár, azaz a magyar művelődés utolsó közeli, természetes központja irányában is el lettek vágva a kapcsolattartás csatornái. A Felső-Bodrogköz hagyományos kultúrájában talán ezért is találkozhatunk számos olyan régies jelenséggel, amelyekhez más, akár közeli magyar tájegységek népéletében nem találunk párhuzamot. A Bodrogköz hagyományos kultúrájának feltárásával és ismertetésével, talán éppen a megannyi archaizmusnak köszönhetően a kutatók a magyar néprajztudomány kibontakozásának korai szakaszai óta folyamatosan foglalkoznak. A Bodrogköz hagyományos gazdálkodását, illetve tárgyi hagyományának bemutatását immár több monográfia és számos kiváló tanulmány szolgálja. Emellett a folklór területén feltárt és közreadott örökség is jelentősnek mondható.
A Bodrogköztől északra elterülő régiót a régi bodrogköziek Vízentúlnak nevezték, s mivel az itt található magyarlakta települések szűk sávja részben a történelmi Ung vármegyéhez tartozott, ezért a néprajzi szakirodalom egy részében ezt a területet Ungvidéknek, Ungi Tiszahátnak is nevezik. A tájegység hagyományos kultúrája szervesen kapcsolódik a Bodrogközi magyarság népéletéhez, de néhány elem jelzi a szlovák nyelvterület közelségét. Ilyen például az Ondava menti településcsoport (Imreg, Szürnyeg, Garany, Hardicsa) magyar közösségeinek énekkultúrájában megjelenő népi többszólamúság. A településsáv nyugati szélének népéletét ugyanakkor erősen karakterizálja az intenzív szőlőművelés, hiszen ez a terület a Tokaj-hegyalja történelmi borvidékének északi nyúlványát képezi.
