CSALLÓKÖZ TÁNCHAGYOMÁNYA

Bemutató és oktatói segédanyag, zene- és viselethasználati útmutató

A 2022-es évben másodikként a Csallóköz magyar tánchagyományát dolgoztuk fel.

Dr. Agócs Gergely: CSALLÓKÖZ

Csallóköz térképe

A Duna a múltban, amíg sodrását nem fékezték gátak és duzzasztóművek, a Dévényi Kapuig egy viszonylag gyors folyású, hegyvidéki folyó volt. A Kisalföld síkjára érve azonban hirtelen lelassult és több ágra szakadva kiterjedt belvízi deltát alkotott. A folyó itt rakta le az Alpok aljáról kiszakított és több száz kilométeren át görgetett hordalékanyagát. Ebből az irdatlan homok-és kavicsrakományból épült ki a jelenleg Európa legnagyobb folyami szigetének számító Csallóköz illetve kisebbik, déli szomszédja, a Szigetköz hordalékkúpja. A múltban, a folyamszabályozás előtt az Öreg-Duna és máig fennmaradt két mellékága, a Mosoni-, illetve Kis-Duna mellett több tucat kisebb-nagyobb ág szabdalta ezt a területet. A hajdan Pozsony alatt elterülő, Farkastoroknak nevezett erdő térségében vált ki a főágból az egyik ilyen mellékfolyó, melyet az itt letelepedett magyarok Csallónak neveztek el. Régi, még az őshazából származó szokás szerint, amely területet két víz határolt, azt mindig a kisebbik ágról nevezték el, s a Duna és a Csalló közötti térség így kapta a Csallóköz nevet. A szó az írott forrásokban először 1269-ben jelenik meg ChalloKeuz alakban. Bár a Csalló a középkor végére fokozatosan elapadt, s helyét a Kis-Duna vette át, a sziget a magyar nyelvben máig megtartotta régi nevét. [1] A laza hordaléktalajban kanyargó folyók folytonos medermozgásai révén a Csallóköz területe sem volt állandó. A XIX. századi folyószabályozás óta viszont a vizek ártereit egyre szűkebb és egyre állandóbb határok közé szorította a kiterjedt védműrendszer, majd 1886 és 1896 között az összehangolt, átfogó vízrendezés révén a közel háromszáz kisebb sziget és számtalan folyóág mocsárvilága búzatermő kultúrtájjá alakult át. Ma a Csallóköz határait a Duna, illetve a Pozsony alatt az abból kiváló Kis-Duna alkotják, valamint a Vág, mely Gútánál fogadja be a Kis-Duna vizét majd azzal együtt Komárom alatt torkollik a Dunába. [2] A Csallóköz a természetföldrajzi és etnográfiai szempontok mentén, illetve a helybéliek csoporttudatában is három kisebb részre tagolódik. A vizek felsőbb, nyugati szakaszai által övezett Főtáj területe valaha Pozsony megyéhez tartozott. A tájegység alsó, keleti régiója, az Altáj egykor Komárom megye részét képezte. Földrajzi szempontból ide tartozik a mindössze hét települést számláló, szintén a Duna egyik mellékvizéről elnevezett Csilizköz is, mely viszont a régi Győr megyének volt a Duna bal partjára átnyúló területe. A Főtáj településszerkezete máig megtartotta az Árpád-kori eredetű sűrű, aprófalvas jellegét, míg az Altáj térségét nagy határú, nagy lélekszámú halmazos települések ritkább hálózata jellemzi. Ez a különbség arra vezethető vissza, hogy az Az Altáj mélyebb fekvésű, vizenyősebb területén, a vízszabályozás előtti korokban kevés volt az egész évben az áradásoktól háborítatlanul maradt, az ember tartós megtelepülésére alkalmas szárazulat. A településhálózat sűrűsödésének emellett az sem kedvezett, hogy a török hódoltság idején, különösen Győr és Érsekújvár eleste után a Komáromi Erőd környéke, így maga a város és a Csallóköz alsó részei is a folyamatos harci cselekmények színterévé változtak. Az itteni, gyakran többezer lakossal bíró községek kiterjedt külterületein alakult ki a csallóközi „rétek” tanyavilága, amely a hagyományos kultúra számos olyan archaizmusát is megőrizte a néprajzkutatás – így a néptánc és a népzene gyűjtése – tudományos szintű feltáró munkájának korszakaira, melyek a falvak népéletéből időközben kivesztek.

Halászcsónak a Vágon, 1903
(fotó: Bátky Zsigmond)

A Csallóköz a homogén magyar etnikai tömbhöz tartozik, azaz az itteni települések zömében a magyarság számaránya máig nagy többséget mutat. A sziget nemzetiségi összetételét a múltban csak néhány, Pozsony alatt elhelyezkedő apró középkori eredetű falu (Dunahidas, Csölle, Dénesd, Misérd, Torcs) német közösségei színezték. [3] A Csehszlovák állam kialakulását követő évtizedekben aztán megindult a szlovákok tervszerű, államilag irányított betelepítése, ám a számukra kialakított kolóniák (újonnan létrehozott települések) viszonylag zárt közösségei már nem tudtak hatást gyakorolni a Csallóköz néprajzi képének átformálására. Ma az egyre bővülő számarányú, elsősorban a főváros, Pozsony szűkebb vonzáskörzetébe tartozó településekre beköltöző, szlovák nemzetiségű csoportok mellett a régió legnépesebb kisebbségét a romák alkotják. A Csallóköz cigány származású lakossága három rétegre tagolódik. Az anyanyelvi kultúrájukhoz erősen ragaszkodó oláhcigány közösségek közül a legnépesebbek Mihályfán, Nagymegyeren és Komárom városában élnek. [4] A Csallóköz legtöbb településén laknak a cigányság másik csoportjának képviselői, ők máig kultiválják a romani nyelv archaikusabb, kárpáti cigány dialektusának romungro (avagy „magyar cigány”) aldialektusát, bár megfigyelhető, hogy a zenész családok, kivált az Altáj településein elindultak a nyelvi asszimiláció útján. E közösségek fiatalabb generációi ezáltal, a csallóközi romák egyéb csoportjaitól elkülönülve, egy harmadik réteget létrehozva, mára magyar anyanyelvűekké váltak.

Parasztház, 1903
(fotó: Bátky Zsigmond)

A kiterjedt szántóföldi gazdálkodásnak köszönhetően a Csallóköz a mai Szlovákia egyik éléskamrájának tekinthető. E táj lakosságának megélhetését viszont az első folyamszabályozás korszakáig a vízi utak kereskedelmi adottságai, valamint a vízbőség adta gazdálkodási lehetőségek határozták meg. Már az első írott források is kiemelik a Csallóköz vízi világának halbőségét, melynek szervezett betakarítására már a középkor folyamán, több helyen halászcéhek alakultak. A csallóközi halászat céhes hagyományait legtovább a komáromi halászcéh folytatta, melynek utolsó céhmestere 1946-ig töltötte be tisztségét. A tájegység zsákmányoló gazdálkodásának másik jellegzetes válfaja az aranymosás volt, ezzel állhat kapcsolatban a Csallóköznek a forrásokban és a népnyelvben egyaránt szereplő másik neve, az Aranykert is. A Duna fövenyének gyér aranytartalma viszont csak kitartó, szorgos munkával volt kinyerhető, így az ezzel foglalkozók (akiket legtöbbször Szap, Vajka, Bős és Medve községekben említik) már a XVIII. században is a csallóközi lakosság szegényebb rétegéhez tartoztak. [5] A vízjárta területek hasznosításában nagy szerep jutott az állattartásnak is, melynek itt egy különleges, ártéri válfaja alakult ki. A rétek és szigetek legelői a vizekkel, mocsarakkal körülvett, nehezen megközelíthető területeken helyezkedtek el, s ez az elzártság a lecsapolásig életben tartotta a rideg állattartást. Az ártéri gazdálkodás rendszerében a szarvasmarha-, illetve a lótartás volt leginkább jövedelmező. Az állatokat gyakran úsztatva hajtották át egyik legelőterületről a másikra és a gulyákat, méneseket egész évben kinn tartották a legelőkön. A nagyarányú állattartás kulturális hatása a régió ármentesítése után sem tűnt el nyomtalanul. A pásztorok Csallóköz társadalmában is különleges, az állattartás szakfeladatain messze túlmutató szerepet játszottak. Sok gyógyító, de a rontáselhárításhoz és egyéb mágikus eljáráshoz is értő füves ember került ki közülük, s a vonósbandák elterjedése előtt a falvak tánczenéjét szolgáltató dudások többsége is pásztorember volt. [6]

Lábjegyzet

  • [1] Vö.: Püspöki Nagy 1989. A ma használatos szlovák Žitný Ostrov elnevezés a régió német neve, a Große Schütt, illetve a Schüttinsel, azaz „rozs-sziget” analógiája. A rendelkezésünkre álló források tanúsága szerint viszont a Csallóköz korábbi szlovák neve a tájegység magyar elnevezéséből képzett Čalokez volt.
  • [2] A Vágnak a Kis-Dunával egyesült, legalsó szakaszát néha Vágdunának is nevezik, de a múltban a Vág egyik mai mellékvizének a neve, a Dudvág volt használatos a folyó teljes alsó, egészen a komáromi torkolatig terjedő szakaszára.
  • [3] Liszka 2002: 162-165.
  • [4] L. Kovalcsik 1985.
  • [5] Liszka 2002: 175-176.
  • [6] L. Nagy 2002: 58-62.

VIDEÓK
  • Csallóköz - Alsó-csallóközi ugrósverbunk, asszonyverbunk és eszközös (Nagykeszi, Bogyarét, Nagyszeg) - bemutató (Ok.1007)

  • Csallóköz - Jókai dudatánc, Jókai lassú és friss csárdás - bemutató (Ok.1008)

    0:12 Jókai dudatánc
    2:40 Jókai lassú és friss csárdás

  • Csallóköz - Bertóké-verbunk - bemutató (Ok.1010)

Konkoly László: A CSALLÓKÖZ MAGYAR TÁNCHAGYOMÁNYA
Kisbodaki dudás, ahogy a fertődi Esterházy-uradalom cselédségének muzsikál (fotó: ism)
Parasztház, előtte kiskocsival játszó gyerekek, 1904,
(fotó: Timkó Imre)

Csallóköz tánchagyományát szinte lehetetlen elkülöníteni a szomszédos Mátyusföldével (a mai Szenci, Galántai és Vágsellyei járások), hiszen még a Duna sem képez egyértelmű választóvonalat e két tájegységre egyaránt jellemző táncok (Bertóké verbunk, üveges verbunk, polgári táncok) között, ezek ugyanis mind a Szigetközben, mind a Dunántúl egyéb tájegységein is jelen vannak.

A csallóközi táncok a nyugati palóc táncdialektushoz tartoznak. A táncok minden egyes főcsoportja megtalálható itt, úgy mint a női körtáncok, eszközös táncok, verbunkok, pásztortáncok és a páros táncok, melyek közül egyes tánctípusok átnyúlnak a magyar nyelvterület határán is. Az elnépiesült polgári társastáncok, melyek a XIX. sz.-i polgárosodás hatása nyomán honosodtak meg, Nyugat-Szlovákia egész területén megtalálhatók, akárcsak az ugrós- és pásztortáncok is. Az európai reneszánsz tánczenében is gyakori ritmus a kanászritmus, amely átszövi a XVI-XVIII. sz.-i magyar és szlovák tánczenei emlékeket is.

Újkori, alaposabb gyűjtőmunkát Csallóközben Bogyaréten, Vásárúton és Vámosfalun sikerült végezni, de a szlovákiai magyar tájegységeket bemutató videósorozatunk felosztásánál Csallóközhöz soroltuk Jókát és a szigetközi Halászit is, mivel a táncok szerkezeti felépítése azonos.

A Csallóköz és Szigetköz településein végzett, rendelkezésünkre álló filmes gyűjtéseket a felhasználhatóságuk alapján 2 csoportba soroljuk:

  • Önálló tánc összeállítására is alkalmas gyűjtések: Vásárút (MTA Ft.0629), Jóka (MTA Ft.1055, Ft.1172), Halászi (MTA Ft. 0254, Ft. 1194)
  • Tánc- és motívumtöredékeket tartalmazó gyűjtések: Felsővámos (MTA Ft.0628), Tejfalu (MTA Ft.0709)

A Csallóköz tánctípusai

Magyar parasztház, 1904, Ásvány, Ásványráró, Szigetköz
(fotó: Timkó Imre)

  • A körtáncot (karéj, karikába, pilike stb.) többnyire jeles napokon táncolták, azonban a Csallóközben végbemenő korai polgárosodás miatt, az 1800-as években, az ünnepekhez kötődő szokásvilág kiveszőfélbe került, melynek következtében a táncélet perifériájára szorult, később pedig fokozatosan eltűnt. Ez ad magyarázatot arra, hogy habár jellemző volt Csallóközre a körtánc, az újkori gyűjtések során ezt már nem sikerült dokumentálni. A körtáncok nyomait a gyermekjátékok híven őrzik, melyek nemcsak a gyerekek, hanem még a fiatal lányok-legények társas együttlétében is kiemelkedő szereppel bírtak. Szemléltetésül az énekes falusoroló, falukerülő, kapuzó játékos táncok, a párválasztó körjátékok, a szerepjátszó és váltójátékok, ki- és beforduló játékok, a leányok tavaszköszöntő zöldágjárása és a böjti leánykörtáncok. A körtánc dallamvilágában a szokásdallamok mellett leginkább a műzenéből átvett és folklorizálódott, mindenütt ismert közkeletű népdalokat és műdalokat találunk.
  • A verbunk e vidék reprezentatív tánctípusa. Funkcióját tekintve vagy a táncrend elején, vagy a két táncrend közötti szünetben táncolták kérésre. Csallóközben ismert volt a kötetlen és szabályozott változata is. Az eddig ismert változatok motívumkincse már meglehetősen egyszerű és megkopott. A szabályozott szerkezetű verbunkot általában körben vagy félkörben (körverbunk), csoportosan táncolták, jellemzően lassú és gyors részből állt, de ismert a szóló verbunk („Bertóké” és a jókai „Barátoké”) változata is. A tájegységet leginkább meghatározó tánc az ún. „Bertóké” körverbunk. A lassú és gyors dallam háromszori ismétlése a táncot is három nagyobb egységre tagolja. A lassú résznél ismert a vállfogással járt, változó irányú, körbehaladó, és az egyhelyben járt, hajlongós, guggolós, a csizmaszárat és földet megütő változata is. Az összefogódzás nélküli rögtönzött gyors részben gazdagon cifráznak, ugrós karakterű teszegető lépésekből, három lépésből, lengetőkből és bokázókból álló variációkat használnak, a sorok végét pedig határozott zárlatokkal zárják. A Csallóközre általában érvényes, hogy a kötetlen szerkezetű verbunkok megnevezése személy- vagy falunévhez kapcsolódik, ilyenek a „Jókai”, a „Halászi”, a „Vásárúti”, a „Madarász Ignác” és a „Bársony” verbunk elnevezések. A névhez kötött verbunkok dallama általában meghatározott. A verbunk motívumokban gazdag (lépegető, csárdás, lengető, kiszúró, szökdelő, bokázó, páros ugró, három lépés és csapásoló), de jelentősen nem különül el a csárdásban, a párjától szabadon táncolt, figurázásnál is használható motívumoktól.
  • Az eszközös táncok a férfiak rátermettségének vagy mesterségének játékos bemutatására szolgáltak, azonban a táncos szórakozásokon, vagy rituális alkalmakhoz kötött táncok megformálásakor is előszeretettel táncolták. A mutatványos vagy ügyességi táncok, mint pl. a seprűtánc, szoros kapcsolatban vannak az egykori pásztortáncokkal és a botolókkal. A Csallóközben leginkább elterjedt ügyességi és párválasztó táncok közé a seprűtáncot, üveges-, gyertyás-, kendős- és párnás- táncokat soroljuk, a rituális alkalomhoz kapcsolható eszközös táncok csoportjába pedig a lakodalmi gyertyás táncot.
    Ezek közül a legnagyobb motivikai gazdagságot a seprűtáncok mutatják, amelyben a táncos a seprűt egy vagy két kézben tartva, mutogató mozdulatokat hajt végre, a szabad kezével pedig csapásol a földre helyezett eszköz felett és körülötte. A seprű egyik végét a földre támassza, majd e fölött emeli át lábait, vagy ugrálja át azt. A seprűt egyik kezéből a másikba is dobálja, valamint a láb alatt is átbújtatja, ekkor csárdás, cifra és ugrós motívumokat használva táncol. Ismert a seprűtánc egy játékos párválasztó változata is, amelyben körívben elhelyezkedve táncolnak a párok, miközben egy férfi a kör közepén a seprűvel táncol, úgy mintha az a párja volna. Amikor „szabad a seprű” kiáltással eldobja az eszközét, minden férfinek új partnernőt kell keresnie, így amelyik férfi egyedül maradt, ő fog táncolni a seprűvel. Általában polka vagy csárdás dallamra járták.
  • Az üveges tánc szintén elterjedt volt a Csallóközben. A férfi csárdás, cifra és ugrós motívumokkal körbetáncolja és átugrálja a földre állított üveget, majd a seprűtánchoz hasonlóan az üveget a láb alatt dobálja egyik kezéből a másikba. A földről felemelt üveget esetenként sapkával vagy kalappal helyettesíti. A seprű- és üveges táncnál ismeretesek olyan változatok is, melyekben a táncos az eszközt lába közé véve obszcén mozdulatokat végez.
  • A szigetközi Halásziban lett dokumentálva a verbunk gyertyák fölötti mutatványos formája. Hasonlóan az üveges tánchoz a földre állított egy, vagy különböző térformát alkotó több gyertya között, illetve azok fölött átugrálva táncolnak a verbunk motívumait felhasználva. A Szigetközben és Csallóközben is ismert a lakodalom rituális szertartásrendjéhez tartozó, kizárólag ilyenkor táncolt lakodalmi menyasszonyfektető gyertyás tánc, mégpedig a libasorban kígyózó, ún. labirintus formája.
  • A kendős és párnás táncban a kör közepén álló vagy táncoló személy az adott dallamrésznél választ valakit a körívben táncolók közül, aki elé leteríti a kendőt vagy párnát, és arra rátérdelve megcsókolják egymást. A folytatásban az újonnan kiválasztott személy kerül a kör közepébe. A tánc általában csak énekre történt, de ismert zenekari kísérettel is.
  • A csallóközi csárdás rendkívül szegényes motívumkinccsel rendelkezik, melyben a tájegységre valószínűleg régebben legjellemzőbb lippentős motívum is alig fordul elő az újkori gyűjtések során. A lenthangsúlyos friss csárdás azonban a gyűjtések alapján is élesen elkülöníthető a lassú csárdástól. A szóbeli visszaemlékezésekből kiderült, hogy a Csallóköz friss csárdása szervesen kapcsolódott a nyugati palóc, valamint a dunántúli lenthangsúlyos, lippentő motívumokban gazdag nyugati csárdásstílus köréhez. A lassú csárdás zártfogású, domináns motívuma a kétlépéses csárdás, s ennek különböző irányú változatai. A friss csárdásban aprózó, figurázó, forgó motívumok kerülnek előtérbe, melyben a zárt összefogódzás néha megszakad, és a bukós, mártogatós, lippentős motívumok után megjelenik a külön táncolás csalogatós és figurázós formája is. A két világháború között Csallóközben még használták a dudát, melynek nyomát nemcsak az emlékezet, hanem a dudanóták kedveltsége, a dudazene hegedűn való utánzásának szokása, és a friss csárdás megnevezésére használt „dudatánc”, „dudacsárdás” kifejezések is őrzik.
  • A reformkor nemzeti törekvései, célkitűzései között fontos szerepet töltött be a nemzeti dal, zene és tánc megteremtése is. Népies műtáncaink, más néven polgári táncaink ma is elevenen élnek a Csallóközben, sőt egyszerűségük és fülbemászó dallamviláguk miatt a táncházmozgalomban óriási a közkedveltségük, főleg a gyermekek körében. A „Hogy a csibe hogy”, „Suszter az apám”, „Miska zsidó”, „Sottis” vagy a francia négyes ugyan nem tartoznak bele a hagyományos táncrendbe, de az első világháború utáni időszakban a tánctanároknak és a divatnak köszönhetően teret kaptak a falusi táncéletben is. A népies műtáncok egyvelegére sajátosan hatott a cseh és a német nyelvhatár közelsége is. A polka Európa-szerte elterjedt, cseh eredetű polgári társastánc, amelynek számos változata a közelmúltban is népszerű volt a hazai magyar és nemzetiségi táncéletben (kreutzpolka, gyorspolka, hapszpolka, fenyegetős polka, magyarpolka, rácpolka, rezgőpolka, sétapolka, simapolka, suszterpolka, tapsipolka stb.). A polkához hasonlóan a közép-európai paraszti tánckultúra átalakulásában nagy szerepük volt továbbá a német eredetű páros táncoknak is, mint pl. a keringő, mazurka és a sottis. Néhány tánc esetében érvényesült a helyi hagyományos stílushoz való alkalmazkodás, valamint a közvetlen hagyomány útján való terjedés is.
    A „Hogy a csibe hogy” kezdetű dalra járt kötött szerkezetű tánc a Kárpát-medence nyugati és északi részén elterjedt tapsos polkák közé tartozott. Az ismétlődő, kötött tánckompozíció két részre tagolódik. Az első részében a párok szemben állva, felváltva egymás tenyerébe csapva alkudozást mímelnek, a másodikban pedig polka lépéssel először egyik, majd irányt váltva a másik irányban forognak.
  • A fenyegetős, hasonlóan az előbbihez, szintén kötött szerkezetű tánc, a Kárpát-medence nyugati és északi részén elterjedt tapsos polkák közé tartozik, amelyet a „Három lábú görbe szék” kezdetű dallamra táncolnak. Az ismétlődő, kötött tánckompozíció két részre tagolódik. Az első részében a párok szemben állva egymással, polka lépéssel váltott irányban forognak, a másodikban a dal szövegét követve „kettő dobogás”, „három tapsolás”, majd a „ne nevess, ne nevess, mert megtudják hogy szeretsz” szövegrészre egymás kézzel történő játékos fenyítése következik, a végét pedig egy helyben kifordulással zárják.
  • A „Suszter az apám” kezdetű dalra járt tánc szintén kötött szerkezetű polgári társastánc, amelynek a szerkezete a tapsos polkákéhoz hasonlít. Az első részben a „Suszter az apám, fűzi a cérnát” dal szövegét követve a cérna fűzését utánozzák úgy, hogy alkarból teljes körzést végeznek a kezükkel, majd a végén mindkét karjukat oldalra lendítik és törzsükkel kicsit előredőlnek. A második részt tapssal indítják, először bal majd irányt váltva jobb irányba forognak.
  • A „Miska zsidó” is az előző tapsos polkák családjába tartozik. Az ismétlődő, kötött tánckompozíció itt is két részre tagolódik. Leginkább a fenyegetőshöz hasonló, melynek második részében, a „Ha nem adsz, ha nem adsz, Rúgjon meg a vadmalac!” dal szövegét követve, egymás kézzel történő játékos fenyítése történik, aminek a végét tapssal indított, helyben történő kifordulással zárják. A tánc első részében váltott irányú páros forgást táncolnak.
  • A polkák családjába tartozó sétapolka szintén kötött szerkezetű páros tánc, mely két részre tagolódik. Az összefogódzási mód mindkét részben félig zárt keringő-fogás (a nő a férfi jobbján van, a férfi a bal kezével a lány jobb karját mellmagasságban tartja). Az első részben a menetiránynak előre, nyitó-záró vagy egyszerű lépegető lépéssel, majd a menetiránynak hátra, szökkenő lépéssel egy vonalon haladnak. A második részben váltakozó irányú forgó polkát táncolnak.
  • A francia négyes a franciák által stilizált, 17. században divatossá lett kontratánc. Ezt a csoporttáncot két egymással szemben álló sor táncolja. Nálunk a reformkorban terjedt el, hiszen a magyar táncmesterek is a kontratáncok mintájára állították össze társastáncaikat. Kisebb különbségekkel több formája is ismert. Az ismétlődő, kötött tánckompozíció itt is két részre tagolódik. Az első részben a két pár kezekkel összefogva egymással szemben kört alkotnak, a lábukkal pedig teszegető motívumot táncolnak, amelyet a sor végén bokázóval zárnak (Jókán a párok egymással szemben állnak, így a körben a sorrend két férfi és két nő, Vásárúton viszont a sorrend felváltott, így a férfiak és a nők állnak egymással szemben). A második részben fenntartott, a kör közepén összeérintett jobb kézzel váltott irányban forog a kör (Jóka), vagy a párok a körből leválva párosan polka lépéssel forognak (Vásárút).
  • A tájegység tánckultúráját sajátosan színezi a német nyelvhatár közelsége is. Egyes nyugati, polgári eredetű, az osztrák parasztkultúrában is erőteljesen folklorizálódó, és kelet felé is terjedő páros táncok az északnyugati területre jelentős hatást gyakoroltak. Csallóközben e páros táncok közül különösen a sottis polka volt nagyon kedvelt. A 2/4-es zenére járt tánc alapmotívuma a polka, amit forgással és láblengetéssel egészítenek ki. Apróbb különbségekkel több formája is ismert.
  • A „padegatta” kötött szerkezetű, a polkafélékkel rokonságban lévő, kézfogással, egymás mögött elhelyezkedve járt egyöntetű, kötött szerkezetű páros tánc. A megnevezés az eredeti név megmagyarosított, valószínűleg a francia “Pas de Quatre” kifejezés elferdített változata. A párok egymás mögött, oszlopban felsorakozva, rendszerint köríven haladva táncolták. A táncot a „Mai házassághoz nem kell hozomány” kezdetű dallamra táncolták. A nyolcütemes dallamhoz kétrészes táncszakasz illeszkedik, amely többször ismétlődik. A köríven előre haladva, jobbra-balra kettes csárdást követően, a férfi két kar alatti kacsintás után kiforgatta karja alatt a nőt.
  • A vadas elnevezésű tánc is kötött szerkezetű, de csak egy váltott lábas teszegetős motívumsor ismétlődik benne nyolc ütemenként. A párok kereszt kézfogással helyezkednek el egymással szemben. A láb- és kézváltás mindig a sor elején történik egy határozott tapsot követően.

Táncos gyűjtések jegyzéke

  • Felsővámos (MTA Ft.0628); Pozsony megye; Év: 1968; Gyűjtők: Martin György, Novák Katalin, Olsvai Imre, Quittner János, Szanyi Anna Mária, Takács János
  • Halászi (MTA Ft. 0254); Moson megye; Év: 1955; Gyűjtők: Jámbor Márta, Litresits Mátyás, Martin György, Pesovár Ernő
  • Halászi (MTA Ft. 1194); Moson megye; Év: 1985; Gyűjtők: Palenik József, Végh Béla
  • Jóka (MTA Ft.1055); Pozsony megye; Év: 1980; Gyűjtők: Csapó Károly, Domokos Mária, Martin György, Paksa Katalin, Szabó Jenő, Sztanó Pál, Timár Sándor
  • Jóka (MTA Ft.1172); Pozsony megye; Év: 1984; Gyűjtők: Csapó Károly, Halmos István, Németh István, Pálfy Gyula, Szakál Julianna
  • Nagykeszi; Komárom megye; Év: 1980; Gyűjtők: Simon Márta, Katona István
  • Tejfalu (MTA Ft. 0709); Pozsony megye; Év: 1969; Gyűjtők: Pesovár Ernő, Quittner János
  • Vásárút (MTA Ft.0629); Pozsony megye; Év: 1968; Gyűjtők: Martin György, Olsvai Imre, Quittner János, Szanyi Anna Mária, Takács János, Varga Béla
  • Vásárút (MTA Ft.0711); Pozsony megye; A "Magyar táncdialektusok I. Nyugati (dunai) táncdialektus" című film. Szerkesztette Martin György.

Felhasznált irodalom

  • Agócs Gergely: A szlovákiai magyar hagyományos hangszeres zenei kultúrája, Doktori disszertáció, Budapest, 2010.
  • Martin György – Takács András: Mátyusföldi népi táncok, Madách Könyv- és Lapkiadó, Pozsony, 1981.
  • Takács András: Csallóközi néptáncok. Csallóközi Kiskönyvtár. Pozsony.
  • Quittner János (szerk.): Eredeti magyar népi táncok VIII., Osvetový ústav, Bratislava (Pozsony), 1973.
  • Marczell Béla: Naptár és néphagyomány. Csallóközi népszokások. Gyurcsó István Alapítvány Könyvek 9., Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmánya, Dunaszerdahely, 1997
  • Katona István: Örökség. Módszertani segédanyag a néptánccsoportok részére. Járási Népművelési Központ – Komárom, 1982
  • Sárkány Mihály - Szilágyi Miklós (szerk.): Társadalom - Magyar néprajz nyolc kötetben, Budapest, 2000.
  • Magyar néprajzi lexikon 1977-1982.

Dr. Agócs Gergely: CSALLÓKÖZ ZENEI ÖRÖKSÉGE
Sós Antal - dudás, Pusztasomorja, Cikolasziget, 1896-ban született a csallóközi Nagyszarván, dudásként vált országosan ismertté és 1974-ben megkapta a Népművészet Mestere díjat, 1973 (fotó: Nagy Éva)
Gútai bandák.
(a kép közepén elől Csonka Géza – prímás, Farkas János „Manus” keresztapja),
1949-1950 körül készült a Mihola Kocsma előtt, Gúta.
(fotó: ism)

A folyamszabályozást követő időszakban a vizenyős legelők fokozatosan szántóterületekké változtak, ami a Csallóköz látványos gazdagodását hozta magával. Ezzel párhuzamosan felbomlott a tájegység pásztortársadalma is, de annak ellenére, hogy a muzsikálás a két világháború közti időszakra már mindenütt a cigányzenészek kezébe került, a dudazene az itteni vonósbandák dallamkészletére és játékstílusára egyaránt erős hatást gyakorolt. A természeti környezetnek a külső befolyásoktól oltalmazó tényezői mellett a Csallóköz társadalmi fejlődésére a szabad királyi városok (Pozsony és Komárom, illetve a püspöki székhelyként is nagy jelentőségű Győr), valamint Bécs közelsége a polgárosodás erejével hatott. Ennek a hatásnak tudható be a népviseletek egyszerűsége, és általában, a népi díszítőművészet látványosan szegényes motívumkincse, sőt sok esetben hiánya is. A felső-csallóközi nemesi udvarházak „fizetőképes kereslete” a XVIII. század végén közrejátszott a cigány vonósbandák kialakulásában. [7] A műfaj első „jegyzett”, ünnepelt művésze, Bihari János cigányprímás (1764-1827) is itt, a Dunaszerdahely mellett található Nagyabonyban, a Pállfy grófok birtokán látta meg a napvilágot. [8]

Sós Antal - dudás, Pusztasomorja, Cikolasziget,
1896-ban született a csallóközi Nagyszarván,
dudásként vált országosan ismertté és 1974-ben megkapta
a Népművészet Mestere díjat.
(fotó: ism)

A Csallóköz népzenéjének tudományos feltárása Bartók Béla 1910-es nagymegyeri, illetve Lajtha László 1913-as nemesócsai gyűjtéseivel indult meg. Bartók nagymegyeri gyűjtésének felvételei között már két helybéli dudás, Magyari Károly és id. Balog István magas technikai színvonalú, virtuóz hangszerjátéka is szerepel. A Csallóköz területén ezt követően Manga János [9], Szomjas-Schiffert György [10], Ág Tibor [11] és Nagy Iván [12] végeztek jelentősebb, népzenei kiadványokban is közreadott gyűjtőmunkát. Manga János 1935-ben készített fonográfos dudafelvételei között Nagy Károly doborgazi dudás játéka is fennmaradt, s az itteni furulyák típusairól is értékes adatokat jegyzett fel. Ha a Csallóközben rögzített népzenei felvételek dallamait, vagy a dalok szövegeit, a hangszerek típusait, illetve az azokon tapasztalható játékstílust összevetjük a szomszédos Mátyusföld és a Duna fő medrének Magyarországi partjai mentén elhelyezkedő Szigetköz területén dokumentált magyar népzenei anyaggal, minden tekintetben feltűnő párhuzamosságot, sőt, sok tekintetben azonosságot tapasztalhatunk. [13] A régió legaprólékosabban dokumentált, egyben utolsó hagyományőrző dudása, Sós Antal (Nagyszarva, 1896 – Pusztasomorja, 1975) is ezeken a tájakon élte le az életét. Az ő élettörténete, illetve a táj pásztoréletéről szóló visszaemlékezései is alátámasztják, hogy e kistájak népélete a múltban szoros összeköttetésben fejlődött. A trianoni békediktátumot megelőző évszázadokban az itt élő lakosságot az „öreg” Duna nem zavarta az átjárásban. Ne feledjük, hogy a folyamszabályozás előtt a főmederben is sekély, lassú folyású volt a víz, így nem meglepő, hogy olyan, ma Szlovákiához tartozó településeknek, mint Somorja, Doborgaz, Tejfalu, vagy Nagybodak a Szigetközben is voltak azok közigazgatási egységeihez tartozó külterületei. [14] Már Sós Antal apja is hol a régió csallóközi, hol annak szigetközi oldalán élte az életét, s maga Sós Antal is egy csallóközi faluban született, majd felnőtt korát már a szigetközi falvak pásztoraként élte le. [15] Dudajátékának dallamait, annak stílusát ezért bátran tekinthetjük mindkét tájegységre vonatkozóan érvényesnek. [16]

Észak felé a Csallóközt határoló vizek a múltban gyakran változtatták a medrüket, s a tájegység nevét alkotó Csalló folyó a 18. század végére el is sorvadt, illetve a Duna főágából kiszakadó vizek ekkorra többé-kevésbé a Kis-Duna és a Feketevíz medrében állandósultak. Az ezekben mozgó viszonylag sekély, keskeny medrű élővizek, valamint a környezetükben hosszabb-rövidebb időszakokra kialakuló holtágak mindenesetre nem alkottak még olyan természetes határt sem, mint az öreg Duna, így azok nem képeztek különösebb akadályt az emberek és velük együtt a műveltségi javak mozgásának. A Csallóköz és a Mátyusföld közötti interregionális kapcsolatok ezért is emelkedhettek olyan szintre, hogy a két tájegység néprajza közötti különbségek – a zenei hagyomány jelenségeit is beleértve – a tudományos feltáró munka korszakára alig voltak érzékelhetőek. [17]

A régió vonós zenefolklórjának dokumentálása az 1960-as évek végétől, elsősorban a Martin György által vezetett néptáncgyűjtések nyomán kapott új lendületet. [18] A csallóközi, szigetközi és mátyusföldi néptáncok feltárásának munkálatai értékes hangszeres népzenei felvételekkel gazdagították a magyar etmuzikológia gyűjteményi állományait, de néhány szórványos hangszeres népzenei adatot már az 1950-es évek gyűjtései között is találunk. Az alábbiakban e korszak népzenekutatói terepmunkáinak az adatai sorakoznak, a teljesség igénye nélkül.

  • Halászi Banyák Pál prímás (gyűjtők Kertész Gyula, Kiss Lajos, Lugossy Emma - 1954)
  • Somorja id. Sárközi Ferenc prímás (gyűjtő Szomjas-Schiffert György - 1957)
  • Vásárút Vontszemű Tibor prímás és Vontszemű József brácsás, majd Vontszemű Pál prímás és zenekara (gyűjtők Martin György, Olsvai Imre - 1968)
  • Jóka Tankó Péter prímás és zenekara (gyűjtők Halmos István, Martin György - 1980)
  • Jóka Tankó Péter prímás, Tankó Sándor brácsás (gyűjtők Czuczor Péter, Farkas Róbert - 1983)
  • Jóka Tankó Péter prímás és zenekara (gyűjtők Czuczor Péter, Czuczor Lívia, Farkas Róbert, Halmos Béla - 1984)
  • Vízkelet Farkas István prímás (gyűjtők Agócs Gergely, Nagy Iván, Szabó Gábor - 1994)
  • Vízkelet Farkas István prímás és zenekara (gyűjtők Agócs Gergely, Vavrinecz András, Pallagi Pál - 2004)
  • Negyed Karvai Béla prímás, illetve Döme István prímás és zenekara (gyűjtő Agócs Gergely - 1994)
  • Diószeg Kovács Lajos „Pavel” prímás és Patkoló Ferenc „Fosó” brácsás (gyűjtő Agócs Gergely, Papán Mátyás - 1999)

Kovács Lajos „Pavel” és zenekara, Vásárút-Diószeg.
(fotó: ism)

A régióban csak néhány esetben történt kísérlet egy-egy zenekar teljes népzenei repertoárjának feltárására. Ilyen vizsgálat zajlott le a Fonó Budai Zeneház stúdiójában, amikor az ezredforduló éveiben, az Utolsó Óra program keretében három ízben is gyűjtöttünk csallóközi, illetve mátyusföldi hagyományőrző muzsikusoktól. A programban résztvevő, a régió népzenéjét képviselő zenekarok prímásai Pered, Diószeg, Nemesócsa, Nagymegyer és Gúta cigánybandáiban tevékenykedtek [29], de a diószegi illetőségű Kovács „Pavel” Lajosról megjegyzendő, hogy vásárúti (tehát csallóközi) születésű volt, itt is tanult meg muzsikálni, s egész életében eljárt muzsikálni a csallóközi falvakba is. Ezekről a gyűjtésekről két válogatás is megjelent a Hagyományok Háza és a Fonó Budai Zeneház „Új Pátria” címet viselő, a program gyűjtéseinek keresztmetszetét tartalmazó digitális lemezsorozat korongjain. [30] A gútai Farkas János „Manus” a program kiemelkedő prímás egyéniségei közé tartozott. Nem csak virtuozitásával, vagy kivételesen széleskörű dallamrepertoárjával tűnt ki a sorozat felvidéki részének adatközlői között, hanem azzal is, hogy játékstílusában olyan archaikus stíluselemek is megjelentek, melyeket egyértelműen a dudazene maradványaiként lehet értelmezni. Elmondása szerint a „rítek” lakossága tartotta életben azokat a „verbunk”-ként emlegetett, de egyértelműen az ugrós tánctípushoz tartozó, páros táncokat, melyek dallamai és gyordűvős kísérete is mutatják, hogy e tájegységek régi stílusú párostáncai egészen a szövetkezetesítés korszakáig, azaz az 1950-es, ’60-as évekig szerves részét képezték az itt élő magyarság tánchagyományának.

A csallóközi vonósbandák repertoárjáról elmondható, hogy annak népzenei rétegéből látványosan hiányoztak a felföldi magyar népzenei dialeketusterület központi régióiban, énekkíséret funkcióban tetten érhető lassú dallamok. Úgy tűnik, itt a mulattatásnak ezekben a szituációiban korán megjelenhettek a népies műzene darabjai, s talán ezek kerültek a népdalok helyébe, de feltűnő, hogy rubato tételek már a régió dudazenéjét dokumentáló felvételek között sem szerepelnek. A gyűjtések ellenben minden csallóközi prímás repertoárjában dokumentálták a kanásztánc (vagy egyéb elnevezésű, de régies férfitáncok) dallamait, a Főtájon, de a Szigetköz és a Mátyusföld nyugati részén is fennmaradtak a korai, lassú és gyors tételek váltakozásával jellemezhető verbunkok (bertóké verbunk, Madarász Ignác verbunkja) és általánosan jelen voltak a későbbi, jórészt műzenei eredetű, de a népzenében szervesült verbunkosok is. Utóbbiakkal kapcsolatban feltűnik, hogy míg e férfitánc-dallamok közül a Felföld keletebbi régióiban a zenekarok repertoárjában általában egy-két, jól kidolgozott, hallhatóan korán folklorizálódott tétel volt csak található, addig a Csallóköz és a Mátyusföld muzsikusainak aktív dallamkészletében rendszerint ennél jóval több, akár hét-nyolc verbunk is szerepelt. [31] A népzenekutatók itt szinte mindenütt találtak a vonós hangszereken megjelenő, dudautánzó stílusban előadott dudanótákat, sőt, a rezesbanda hangzását imitáló dallamokat is. A csárdások esetében feltűnő, hogy a lassú csárdás és a friss csárdás dallamai között csak az újabb dallamréteg esetében tapasztalható átjárás, a régebbi eredetű, főként szintén dudanóta-dallamok friss csárdás (tempo giusto) tételei többnyire giusto előzmény nélkül jelentkeztek. [32] A magyar dudazenére jellemző dallamvezetésnek példáit a dallamsorok ritmikai képleteinek motívumismétléses fellazulásában, a dudajáték többszólamúságára, illetve zárt ujjrendjére emlékeztető vendéghangok tudatos képzésében, illetve a hagyományos hegedűjáték egyéb mozzanataiban (a hangképzés, a dallamvezetés sajátosságaiban, vagy egyes, a duda rikkantóját idéző díszítések megjelenésében) is felfedezhetjük. A Csallóközi hangszeres népzene további sajátossága az, hogy a nyugati eredetű polgári táncok dallamai korán szervesültek a helyi hagyományban. [33] A polka, a mazurka, a keringő és társai más magyar tájegységeken is jelentkeztek, de itt a befogadás olyan jeleit is láthatjuk, amelyek máshol nem, vagy csak marginálisan jelentkeztek. Ilyen tényezőként kell nyugtáznunk azt a jelenséget, hogy e táncoknak itt kialakultak a magyar nevei. A polka neve a Csallóközben például „belípő”, de a „hogy a csibe”, a „gólya”, a „sottis”, a „párnás tánc”, vagy a „kacsingató” nevek is arra utalnak, hogy az itt élő magyarok ezekre a táncokra és a hozzájuk tartozó dallamokra nem holmi jövevényként, kívülről érkező, idegen divat részeként tekintettek. Ezt a befogadó álláspontot tükrözik az adott polgári táncok dallamainak magyar nyelvű szövegei is, melyek megfelelőit más, keletebbi tájegységeken (főleg ilyen gazdagságban) hiába keresnénk.

Döme Ernő „Trafikos” és zenekara, Pered.
(fotó: ism)

Összeségében kijelenthető, hogy a dudanóták a Csallóköz énekelt dalhagyományát erősen karakterizálják, de a népzenekutatás itt számos olyan szokásdalt is feltárt, melyek sajátos, helyi változatai tovább árnyalják a tájegység zenei arculatát. Nem véletlen, hogy Szomjas-Schiffert György a magyar népzenei hagyomány egy szinte elfeledett szegmensének, a várvirrasztó és órakiáltó énekeknek a leggazdagabb repertoárját éppen itt, a Csallóköz területén tudta dokumentálni. [34] E zenei régiségek mellett látnunk kell azt is, hogy például a balladák műfajában itt sokkal kevesebb szöveg-, illetve dallamváltozatot sikerült feltárni, mint akár csak a szomszédos Vág-Garam köze magyar településein. A különbség e tekintetben a Nyitravidék magyar falucsoportjaihoz képest még szembeötlőbb, de a Csallóköz népzenei örökségében a klasszikus, régies pásztordalok, vagy a siratók is csak nagyon alacsony aránnyal szerepelnek.

Mindent összevetve a Csallóköz népzenei öröksége egy színes, sok értéket magában hordozó tárházat képvisel. A múltban feltárt javai jól dokumentált, s immár a világháló felületein is egyre könnyebben hozzáférhető gyűjteményekbe rendeződnek. Kívánom minden lelkes érdeklődőnek, hogy jó egészséggel, egyben azzal a tudatos elkötelezettséggel használja e táj hagyományos műveltségének ránk maradt töredékeit, mint amilyennel egybegyűjtötték, majd közreadták azokat dicső eleink, s amint arra mi magunk is mindvégig, buzgón törekedtünk.

Lábjegyzet

  • [7] A Pozsonyban tartott országgyűlésekre (1608 és 1848 között) delegált küldöttek arra törekedtek, hogy a városban, vagy annak közelében rezidenciákat létesítsenek. Ezek a paloták, illetve nemesi kúriák és udvarházak mágnesként vonzották a kor muzsikusait. A Csallóköz több településén máig fennmaradt kastélyok ebben az időszakban a kulturális élet központjaivá váltak, melyek talaján a barokk kor kamarazenei formációi is megjelentek, előképet szolgáltatva a magyar népi vonószenekarok számára. A főnemesség palotáiban megjelenő barokk zene hangszereinek, táncainak, dallamainak, illetve kifejezésmódjainak a folklorizációja a későbbi századok során a parasztsággal közvetlen kapcsolatot ápoló (a Magyar Királyság területén kimagasló arányú) köznemesség közvetítésével ment végbe. L. Agócs 2001 [https://forumszemle.eu/szemle-archiv/?szemle=2001-1]; Vö.: Kocsis 1997, Kubinyi-Vahot 1854: 158.
  • [8] A diéták idején megnövekedett keresletre válaszképpen alakíthatták ki a zenei szolgálataik kínálatát azok az első cigányzenészek is, akik közül, e mesterség úttörői kiemelkedő képviselőjeként az utókor Bihari János nevét jegyezte meg. Vö.: Sárosi 2004: 11-18.
  • [9] Manga 1939a: 237-238. MH 2822.
  • [10] L. Szomjas-Schiffert 1972.
  • [11] L. pl. Ág 1986, 1994, 1999.
  • [12] L. Nagy 1998, 2002.
  • [13] V.ö.: Ág 1986, 1994, 1999, 2009; Barsi 2010; Kodály 1905; Nagy 1998, 2002.
  • [14] Ezek emlékét őrzik a szigetközi Tejfalusziget, Doborgazsziget, vagy Kisbodak falunevek, de a mai Dunasziget község határa is egészen a trianoni békeszerződésig a csallóközi Doborgaz, Keszölcés, Süly és Vajka települések területéhez tartozott.
  • [15] L Tanai 1995.
  • [16] https://zti.hungaricana.hu/hu/audio/174/?t=00%3A14%3A43#record-4116, https://zti.hungaricana.hu/hu/audio/10069/?t=00%3A29%3A51#record-152899, Sós Antal énekét Kiss Lajos, Kertész Gyula és Lugossy Emma már 1954-ben rögzítették (Sós Antal akkor Kisbajcson lakott), majd 1968-ban Sárosi Bálint (Pusztasomorján) már a dudajátékát is dokumentálta. 1969-ben Manga János is felkereste, s az akkor készült felvételei nyomán a Mafilm Dudanóta címmel egy ismeretterjesztő filmet is készített, melyben a nógrádmegyeri Kukucska Ernő és Sós Antal is dudálnak. L. https://www.youtube.com/watch?v=QU1eR73Vub8
  • [17] A Mátyusföld kiterjedése a szakirodalomban változatos képet mutat. A kérdést a legutóbbi vizsgálatok megnyugtatóan tisztázták, s ezek nyomán itt is leszögezhető, hogy néprajzi szempontból a tulajdonképpeni Mátyusföld határait a Kis-Duna, a Vág és a magyar-szlovák nyelvhatár alkotják. L. Agócs-Gombai 2004, Liszka 2002.
  • [18] L. Takács 2000: 55-79, 89-114, 131-157, 164-178.
  • [29] Az Utolsó Óra program stúdiójába Pered népzenei hagyományát Döme Ernő „Trafikos”, Nemesócsáét Vontszemű Vilmos „Rókusz”, Nagymegyerét pedig Katona Rudolf „Daska” prímások képviselték (megjegyzendő, hogy utóbbi adatközlő a gyűjtés idejére már Dunaszerdahelyen élt).
  • [30] L. Agócs 2010b, 2010c.
  • [31] Ez a jelenség is mutatja, hogy a „Vasvári verbunk”, amelynek dallamaival elsősorban Gömörben és Nógrádban találkoztunk, vagy más verbunkok, melyeket a Vasvárihoz hasonlóan egy-egy tájegységhez szokás kötni, mind műzenei eredetűek, csak a szervesülés folyamatában az adott tájegységeken legfeljebb egy-két ilyen, meghatározott dallam vált népszerűvé, majd állandósult. A jelenség azt a feltételezést is alátámasztja, mely szerint a magyar nyelvterület északnyugati régiói alkotják a verbunkos zene bölcsőjét, s ez a magyarázata annak, hogy a verbunkok sokkal nagyobb dallamkészlettel maradtak fenn az itteni tájegységek vonósbandáinak zenei kínálatában.
  • [32] E sajátosság összefügghet Martin György felismerésével, melynek értelmében a csárdás eredetileg friss csárdásként alakult ki, s a tánc és dallamai tempójának lelassulása egy későbbi, augmentációs folyamat eredménye. L. Martin 1995: 40-42; 49-55; 62-64.
  • [33] Nem véletlen, hogy már Bartók 1910-es felvételei között is találkozhatunk dudán játszott polkával. [http://systems.zti.hu/br/hu/search/13306?ins=4]
  • [34] L. Szomjas-Schiffert 1972

Irodalom

  • Agócs 2001
    Agócs Gergely: A mesterség hagyományos elsajátítása a cigányzenészek körében (szlovákiai magyar példák), Fórum Társadalomtudományi Szemle, Pozsony.
  • Agócs-Gobmai 2004
    Agócs Gergely – Gombai Tamás: Kürti Bandák. A Vág-Garam köze népzenéje. Budapest.
  • Agócs 2010a
    Agócs Gergely: A szlovákiai magyarok hagyományos hangszeres zenei kultúrája. Doktori disszertáció. ELTE BTK Magyar-és Összehasonlító Folklorisztika doktori iskola.
  • Agócs 2010b
    Új Pátria - Csallóközi népzene. Gúta–Nagymegyer, Nemesócsa - Original Village Music from the Csallóköz Region of South-Western Slovakia (FA-341-2, Fonó Budai Zeneház – Hagyományok Háza), Budapest.
  • Agócs 2010c
    Új Pátria - Mátyusföldi népzene. Pered–Diószeg - Original Hungarian Village Music from the Galanta Area of Slovakia (FA-315-2, Fonó Budai Zeneház – Hagyományok Háza), Budapest.
  • Ág 1986
    Ág Tibor: Népzenegyűjtés a Csallóközben. Spravodaj múzea – Múzeumi híradó, 10. Žitnoostovské múzeum – Csallóközi Múzeum. Dunajská Streda.
  • Ág 1994
    Ág Tibor: Betlehemes játékok Csallóközben. Arrabona 31-33. 361-384. Győr.
  • Ág 1999
    Ág Tibor: Az Aranykert muzsikája. Csallóközi népdalok. Csallóközi kiskönyvtár. Pozsony.
  • Ág 2009
    Ág Tibor: Csillagoknak teremtője - Mátyusföldi népdalok. Dunaszerdahely.
  • Barsi 2010
    Barsi Ernő: Daloló Szigetköz. Budapest.
  • Kocsis 1997
    Kocsis Aranka: A vajkai szék nemesei. Hagyatéki leltárak a 17-19. századból. Pozsony.
  • Kodály 1905
    Kodály Zoltán: Mátyusföldi gyűjtés. Ethnographia 16 (1905) 5: 300–305; in Vt 2: 7–13.
  • Kovalcsik 1985
    Kovalcsik Katalin: Szlovákiai oláhcigány népdalok. Vlach gypsy folk songs in slovakia. Budapest.
  • Kubinyi-Vahot 1854
    Bihari János magyar népzenész életrajza. In: Kubinyi Ferenc – Vahot Imre (szerk.): Magyar-és Erdélyország képekben 2. Pest.
  • Liszka 2002
    Liszka József: A szlovákiai magyarok néprajza. Budapest.
  • Manga 1939a
    Manga János: A visszatért Felvidék néprajza. In: A visszatért Felvidék adattára. 211-241. Budapest.
  • Manga 1939b
    Manga János: Népi hangszerek a Felföldön. Ethnographia, L. évf. 135–153.
  • Manga 1968b
    Manga János: Magyar duda – magyar dudások a XIX–XX. században. Népi kultúra – népi társadalom, I. Budapest, 127–186.
  • Martin 1995
    Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. Budapest.
  • Nagy 1998
    Nagy Iván: Erősíteni szíveket. Balony község népzenei monográfiája. Gyurcsó Istvány Alapítvány Füzetek 11. Dunaszerdahely.
  • Nagy 2002
    Nagy Iván: A csallóközi dudáshagyomány. Pozsony.
  • Püspöki Nagy 1989
    Püspöki Nagy Péter: A Csallóköz neveiről. Nyelvészek és történészek felvetései a sziget magyar, latin, német és szlovák neveinek eredetéről és jelentéséről. Adalék a névfejtések történetéhez. Győr
  • Szomjas-Schiffert 1972
    Szomjas-Schiffert György: Hajnal vagyon, szép piros... Énekes várvirrasztók és órakiáltók. Budapest.
  • Takács 2000
    Takács András: Csallóközi néptáncok. Csallóközi Kiskönyvtár. [Az utószót írta és a könyvet szerkesztette Koncsol László] Pozsony.
  • Tanai 1995
    Tanai Péter: Sós Antal és dudái. Xantus János Múzeum Évkönyve, 34. évf. Arrabona, Győr 1995.
  • Sárosi 2004
    Sárosi Bálint: A cigányzenekar múltja az egykorú sajtó tükrében 1776-1903. Budapest.

CSALLÓKÖZ
ZENÉSZEK

Zenészek, zenekarok.

  • Kovács Lajos „Pavel” és zenekara, Vásárút-Diószeg.

    (fotó: ism, Agócs Gergely archívuma)
  • Kovács Lajos „Pavel” és zenekara, Vásárút-Diószeg.

    (fotó: ism, Agócs Gergely archívuma)
  • Vontszemű János és zenekara, Vásárút.

    (fotó: ism, Farkas József archívuma)
  • Vontszemű János és zenekara, Vásárút.

    (fotó: ism, Farkas József archívuma)
  • Vontszemű János és zenekara, Vásárút.

    (fotó: ism, Farkas József archívuma)
  • Gútai bandák. (a kép közepén elől Csonka Géza – prímás, Farkas János „Manus” keresztapja), 1949-1950 körül készült a Mihola Kocsma előtt, Gúta.

    (fotó: ism, Farkas József archívuma)
  • Farkas János „Manus” – prímás, Oláh dezső – cimbalom, Lévai Béla – nagybőgő, Farkas Rudolf – brácsa, (mindannyian gútai származású zenészek), 1950 körül készült a Mihola Kocsma előtt, Gúta.

    (fotó: ism, Farkas József archívuma)
  • Diószegi zenekar, 1950-es évek, Diószeg.

    (fotó: ism, Agócs Gergely archívuma)
  • Peredi cigányzenészek, 1960-as évek, Pered.

    (fotó: ism, Agócs Gergely archívuma)
  • Döme Ernő „Trafikos” és zenekara, Pered.

    (fotó: ism, Agócs Gergely archívuma)
  • Döme Ernő „Trafikos” és zenekara, Pered.

    (fotó: ism, Agócs Gergely archívuma)
  • Döme Ernő „Trafikos” és zenekara, Pered.

    (fotó: ism, Agócs Gergely archívuma)
  • Vontszemű Vilmos "Rókusz" – prímás és zenekara (Vontszemű Vilmos "Rókusz" - prímás, Lévai Dezső "Tökös" - cimbalom, Vontszemű Ernő "Bika" - nagybőgő, Vontszemű Dénes "Pecerke/Pörkűtkrumpli - brácsás, Nemesócsa.

    (fotó: ism, Farkas József archívuma)
  • Ismeretlen zenészek.

    (fotó: ism, Agócs Gergely archívuma)
Nagy Myrtil: A CSALLÓKÖZ VISELETÉNEK SZÍNPADI ALKALMAZÁSA
Jómódú magyar parasztcsalád, 1904, Előtejed (fotó: Timkó Imre)
Magyar vendéglős és családja, 1904, Nagymegyer
(fotó: Timkó Imre)

Csallóköz hagyományos paraszti viseletét igencsak nehéz rekonstruálni, hiszen a térség rendkívül gyorsan elpolgáriasodott, mind a hagyományos tánc, mind a hagyományos öltözködés tekintetében. A viseletek leírásához, kutatásához szolgáló ma elérhető források (helyi tájházak, múzeumok gyűjteménye, régi fényképek stb.) e tekintetben nagyon hiányosak.

E tájegység viseletét (hasonlóan más vidékekéhez) elsősorban a geográfiai adottságai és az ebből adódó gazdálkodás határozta meg. A vidék egykor, a 19. század végi folyószabályozást megelőzően, lápos, mocsaras, és a számos mellékág folyamatos változása révén erősen vízjárta terület volt. Ezekhez a viszonyokhoz igazodott a gazdálkodás, a ruházat pedig a gazdálkodáshoz. A vidék kiszámíthatatlansága nehéz megélhetést jelentett a csallóközieknek, így a más vidékekre jellemző gazdag, anyagi jólétet is tükröző viselet (gondoljunk a szomszédos Vág és Garam köze gazdagon díszített, színpompás viseletére) a Csallóközre nem volt jellemző.

A falu végén lévő boglyakemencék, 1904, Kisbodak
(fotó: Timkó Imre)

A 19. század végétől erős polgáriasodás jellemzi a Csallóközt, melynek elsősorban a modernizációs folyamatok és a nagyvárosok közelsége (Pozsony, Bécs, Győr) volt az oka. Khín Antal tudósítása szerint Somorján például a 19. század végére virágzó céhek működtek (kalapos, gomkötő, ötvös, szíjgyártó, szabó, takács, tímár, szűcs), melyek portékáikkal ellátták a szigetet. Természetesen a falvakon a kendervászon elkészítése továbbra is otthon történt, de a nagyobb településeken a takácsok nyújtották ezt a szolgáltatást.

A továbbiakban a 19. század, ill. a 20. század elejére jellemző csallóközi viseletet írjuk le általánosítva.

Gyermekek viselete

Míg a kisgyermekek a hagyományos, hátulgombolós, könnyen kezelhető, elnyűtt anyagokból készült kötényruhát hordtak (lányok és fiúk is), az iskoláskorúak viselete már a felnőttekéhez volt hasonló. A fiúk nadrágot, inget viseltek, ünnepeken mellényt is hordtak. A kislányok a ruhájukon gyakran viseltek vállfodros kötényt.

A gyermekek lábbeliként főként bakancsot, egész cipőt, nyáron pedig fapapucsot, gyékénypapucsot viseltek, csizmát azonban nem.

Söröző legények a kocsma udvarán, 1940, Balony
(fotó: a Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet archívumából)

Férfiak viselete

A vászoning és bőgatya viselete az egész vidékre jellemző hétköznapi viseletként szolgált a falvakon. Kötényt csak a munkához kötöttek elé, ez főként kékfestőből készült. A gatya nem volt túl széles, 2 szélből készült, az alját szálhúzással díszítették és kirojtozták. Ünnepeken az ingre posztómellényt öltöttek, melyet ezüstgombokkal díszítettek. Ezen díszgombok férfi viseleten való alkalmazásaaz egész Csallóközre jellemző volt. A hétköznapi viselethez bocskort, vagy fapapucsot hordtak.

A községek gazdái sokkal díszesebb viseletben jártak. A szabó készítette fekete vagy sötétkék posztószövet nadrág és mellény, valamint dolmány viselete az 1800-as évek közepétől jelent meg. A többnyire kétellenzős zsinórozással díszített „magyarnadrág” számos helyen sokáig fennmaradt, azonban a 30-as években megjelent posztó priccsesnadrág fokozatosan kiszorította a helyéről. A többnyire levarrott gallérú mellényt szintén zsinórozással, és ezüst, pityke- vagy kötött gombokkal gazdagon díszítették elöl és hátul is. Ehhez ún. “német inget” hordtak, melyet gallérral és mandzsettával láttak el. Az ünnepi viselet elmaradhatatlan kiegészítője a csizma volt, melyet a dunaszerdahelyi csizmadiáktól vásároltak a gazdák.

Fejfedőként télen kucsmát, nyáron pedig kalapot hordtak. A vidék érdekessége a pörge szélű Kossuth-kalap viselete is.

Magyar parasztlányok, 1904, Bős
(fotó: Timkó Imre)

Nők viselete

Mindkét típus, az ingvállas mellényes és ujjas viselet is előfordult, habár a 19. század második felében az ingvállas mellényes viselet már csak ritkán volt fellelhető. Jellemzőbb a kikötős (szoknya fölött hordott, szélesedő aljú blúz, fodra egészen a csípő vonaláig leért, nyáron vékonyabb anyagból, télen bélelt változatát hordták) vagy a bekötős blúz (a szoknyába kötötték be). A blúzokat hosszú ujjúnak varrták, mellrészen és az ujjon csipkével díszítették. A nyári változatok kartonból, vászonból készültek, az ünneplő darabok pedig bársonyból és selyemből. A szín szempontjából a lányok a világosabb, élénkebb színeket hordták, az idősebbek a sötétebb árnyalatokat. Szintén női felső viseletfajta volt a kabát, mely a hidegebb hónapokban nyújtott meleget – vastag bársonyból vagy plüssből varrták és ezüstgombokkal, csatokkal díszítették.

Magyar paraszt gyermekeivel, 1904, Ráró, Ásványráró, Szigetköz
(fotó: Timkó Imre)

A szoknya a vádli alá, sokszor egészen a bokáig ért, és nem varrták nagyon bőre (legföljebb 3-3,5 m anyagszélességűre), sem pedig nagyon szélesre. Régebben egyszerű, kékfestő anyagból készültek, a századfordulón már a színes, rózsás anyagokból is varrtak szoknyát. A szoknya alatt régebben vászonból, újabban barhelt vagy egyéb puhább anyagtípusú, a felső szoknya hosszával megegyező alsószoknyát hordtak. A szoknyához a szoknya anyagával megegyező textíliából varrtak kötényt, melynek hossza a szoknya hosszával egyezett meg. A kötényt piékkel és vékony csipkével díszítették.

A nők egyszerű fejviseletet hordtak. A nagylányok fonott hajukba pántlikát kötöttek, vagy két fonott copfjukat a fej körül kosárba tűzték. Az asszonyok tarkón hordták a kontyukat és fejkendőt viseltek. Vannak feljegyzések főkötő viseléséről is, mely fölött elöl megkötött kendőt viseltek.

A nők jellemzően fűzős egész cipőt, bakancs, fa- vagy gyékénypapucsot viseltek. A csatos, kapcsos cipők csak a 2. világháború után jöttek divatba.







Irodalom

  • Jókai Mária, Méry Margit: Szlovákiai magyar viseletek, AB-ART, Pozsony, 1998
  • Méry Margit: Szlovákiai magyar parasztviseletek, Clara Design Studio, Pozsony, 2002

NŐI
VISELET

Csallóköz női hagyományos öltözetének jellemzőbb elemei. A galéria rekonstruált viseleteket tartalmaz.

  • Eredeti alapján rekonstruált női bekötős blúz

    Női felső ruházat (fotó: Kiss Gábor GIBBÓ, 2021)
  • Eredeti alapján rekonstruált női bekötős blúz

    Női felső ruházat (fotó: Kiss Gábor GIBBÓ, 2021)
  • Eredeti alapján rekonstruált női bekötős blúz

    Női felső ruházat (fotó: Kiss Gábor GIBBÓ, 2021)
  • Eredeti alapján rekonstruált női kikötős blúz

    Női felső ruházat (fotó: Kiss Gábor GIBBÓ, 2021)
  • Eredeti alapján rekonstruált női kikötős blúz

    Női felső ruházat (fotó: Kiss Gábor GIBBÓ, 2021)
  • Eredeti alapján rekonstruált női kikötős blúz

    Női felső ruházat (fotó: Kiss Gábor GIBBÓ, 2021)
  • Rekonstruált viselet: kikötős blúz, szoknya, kötény

    Női felső ruházat (fotó: Kiss Gábor GIBBÓ, 2021)
  • Rekonstruált viselet: kikötős blúz, szoknya, kötény

    Női felső ruházat (fotó: Kiss Gábor GIBBÓ, 2021)
  • Rekonstruált viselet: kikötős blúz, szoknya, kötény

    Női felső ruházat (fotó: Kiss Gábor GIBBÓ, 2021)
  • Rekonstruált viselet: bekötős blúz, szoknya, kötény

    Női felső ruházat (fotó: Kiss Gábor GIBBÓ, 2021)
  • Rekonstruált viselet: bekötős blúz, szoknya, kötény

    Női felső ruházat (fotó: Kiss Gábor GIBBÓ, 2021)
  • Rekonstruált viselet: bekötős blúz, szoknya, kötény

    Női felső ruházat (fotó: Kiss Gábor GIBBÓ, 2021)
SZAKMAI CSAPAT
  • - MUNKATÁRSAK -

    Szakmai vezető: Gálik Gábor

    Szakmai munkatárs: Gálik Klaudia, Baráth Kitti, Dobsa Tamás, Kisfalusi Renáta, Konkoly László,

    A mintafolyamatokat összeállította és bemutatta: Gálik Klaudia és Gálik Gábor

    - SZAKÉRTŐK -

    Néprajzi és népzenei szakértő: Dr. Agócs Gergely

    Néptáncszakértő: Konkoly László

    Viseletszakértő: Nagy Myrtil

    - PRODUKCIÓ -

    Filmprodukció: WeMade, s.r.o.

    Narrátor: PhDr. Récsei Noémi

    Viseletes fotók: Kiss Gábor GIBBÓ

    Werk fotó: Farkas József

    - SZEREPLŐK -

    Táncosok: Csémi Nóra - Kopsa Zoltán, Dobsa Fodor Mónika - Dobsa Tamás

    Zenekar: Lakatos Róbert (hegedű), Pusko Márton (hegedű), Mester László (brácsa), Kuti Sándor (cimbalom), Hanusz Zoltán (nagybőgő), Dr. Agócs Gergely (duda)

    - KIADÓ -

    Felelős kiadó: Farkas József

    Készült: az Élő Hagyomány PT és a Hagyományok Háza Hálózat - Szlovákia megbízásából

ELÉRHETŐSÉG

A Hagyományok Háza Hálózat – Szlovákia szervezeti formában való működésének jogi hátterét a 2017 márciusában létrejött Élő Hagyomány Polgári Társulás biztosítja.

Elő Hagyomány polgári társulás
Námestie slobody 30, 986 01 Fiľakovo
  • Farkas József
    0036-20-236 60 04
  • Gálik Gábor
    00421-915-112 137
  • Illés Gábor
    00421-950-596 140
  • Konkoly László
    00421-918-685290
  • Varga Norbert
    00421-908-041 947
  • E-mail
    elohagyomanypt@gmail.com
  • Honlap
    elohagyomany.sk