A Duna a múltban, amíg sodrását nem fékezték gátak és duzzasztóművek, a Dévényi Kapuig egy viszonylag gyors folyású, hegyvidéki folyó volt. A Kisalföld síkjára érve azonban hirtelen lelassult és több ágra szakadva kiterjedt belvízi deltát alkotott. A folyó itt rakta le az Alpok aljáról kiszakított és több száz kilométeren át görgetett hordalékanyagát. Ebből az irdatlan homok-és kavicsrakományból épült ki a jelenleg Európa legnagyobb folyami szigetének számító Csallóköz illetve kisebbik, déli szomszédja, a Szigetköz hordalékkúpja. A múltban, a folyamszabályozás előtt az Öreg-Duna és máig fennmaradt két mellékága, a Mosoni-, illetve Kis-Duna mellett több tucat kisebb-nagyobb ág szabdalta ezt a területet. A hajdan Pozsony alatt elterülő, Farkastoroknak nevezett erdő térségében vált ki a főágból az egyik ilyen mellékfolyó, melyet az itt letelepedett magyarok Csallónak neveztek el. Régi, még az őshazából származó szokás szerint, amely területet két víz határolt, azt mindig a kisebbik ágról nevezték el, s a Duna és a Csalló közötti térség így kapta a Csallóköz nevet. A szó az írott forrásokban először 1269-ben jelenik meg ChalloKeuz alakban. Bár a Csalló a középkor végére fokozatosan elapadt, s helyét a Kis-Duna vette át, a sziget a magyar nyelvben máig megtartotta régi nevét. [1] A laza hordaléktalajban kanyargó folyók folytonos medermozgásai révén a Csallóköz területe sem volt állandó. A XIX. századi folyószabályozás óta viszont a vizek ártereit egyre szűkebb és egyre állandóbb határok közé szorította a kiterjedt védműrendszer, majd 1886 és 1896 között az összehangolt, átfogó vízrendezés révén a közel háromszáz kisebb sziget és számtalan folyóág mocsárvilága búzatermő kultúrtájjá alakult át. Ma a Csallóköz határait a Duna, illetve a Pozsony alatt az abból kiváló Kis-Duna alkotják, valamint a Vág, mely Gútánál fogadja be a Kis-Duna vizét majd azzal együtt Komárom alatt torkollik a Dunába. [2] A Csallóköz a természetföldrajzi és etnográfiai szempontok mentén, illetve a helybéliek csoporttudatában is három kisebb részre tagolódik. A vizek felsőbb, nyugati szakaszai által övezett Főtáj területe valaha Pozsony megyéhez tartozott. A tájegység alsó, keleti régiója, az Altáj egykor Komárom megye részét képezte. Földrajzi szempontból ide tartozik a mindössze hét települést számláló, szintén a Duna egyik mellékvizéről elnevezett Csilizköz is, mely viszont a régi Győr megyének volt a Duna bal partjára átnyúló területe. A Főtáj településszerkezete máig megtartotta az Árpád-kori eredetű sűrű, aprófalvas jellegét, míg az Altáj térségét nagy határú, nagy lélekszámú halmazos települések ritkább hálózata jellemzi. Ez a különbség arra vezethető vissza, hogy az Az Altáj mélyebb fekvésű, vizenyősebb területén, a vízszabályozás előtti korokban kevés volt az egész évben az áradásoktól háborítatlanul maradt, az ember tartós megtelepülésére alkalmas szárazulat. A településhálózat sűrűsödésének emellett az sem kedvezett, hogy a török hódoltság idején, különösen Győr és Érsekújvár eleste után a Komáromi Erőd környéke, így maga a város és a Csallóköz alsó részei is a folyamatos harci cselekmények színterévé változtak. Az itteni, gyakran többezer lakossal bíró községek kiterjedt külterületein alakult ki a csallóközi „rétek” tanyavilága, amely a hagyományos kultúra számos olyan archaizmusát is megőrizte a néprajzkutatás – így a néptánc és a népzene gyűjtése – tudományos szintű feltáró munkájának korszakaira, melyek a falvak népéletéből időközben kivesztek.
A Csallóköz a homogén magyar etnikai tömbhöz tartozik, azaz az itteni települések zömében a magyarság számaránya máig nagy többséget mutat. A sziget nemzetiségi összetételét a múltban csak néhány, Pozsony alatt elhelyezkedő apró középkori eredetű falu (Dunahidas, Csölle, Dénesd, Misérd, Torcs) német közösségei színezték. [3] A Csehszlovák állam kialakulását követő évtizedekben aztán megindult a szlovákok tervszerű, államilag irányított betelepítése, ám a számukra kialakított kolóniák (újonnan létrehozott települések) viszonylag zárt közösségei már nem tudtak hatást gyakorolni a Csallóköz néprajzi képének átformálására. Ma az egyre bővülő számarányú, elsősorban a főváros, Pozsony szűkebb vonzáskörzetébe tartozó településekre beköltöző, szlovák nemzetiségű csoportok mellett a régió legnépesebb kisebbségét a romák alkotják. A Csallóköz cigány származású lakossága három rétegre tagolódik. Az anyanyelvi kultúrájukhoz erősen ragaszkodó oláhcigány közösségek közül a legnépesebbek Mihályfán, Nagymegyeren és Komárom városában élnek. [4] A Csallóköz legtöbb településén laknak a cigányság másik csoportjának képviselői, ők máig kultiválják a romani nyelv archaikusabb, kárpáti cigány dialektusának romungro (avagy „magyar cigány”) aldialektusát, bár megfigyelhető, hogy a zenész családok, kivált az Altáj településein elindultak a nyelvi asszimiláció útján. E közösségek fiatalabb generációi ezáltal, a csallóközi romák egyéb csoportjaitól elkülönülve, egy harmadik réteget létrehozva, mára magyar anyanyelvűekké váltak.
A kiterjedt szántóföldi gazdálkodásnak köszönhetően a Csallóköz a mai Szlovákia egyik éléskamrájának tekinthető. E táj lakosságának megélhetését viszont az első folyamszabályozás korszakáig a vízi utak kereskedelmi adottságai, valamint a vízbőség adta gazdálkodási lehetőségek határozták meg. Már az első írott források is kiemelik a Csallóköz vízi világának halbőségét, melynek szervezett betakarítására már a középkor folyamán, több helyen halászcéhek alakultak. A csallóközi halászat céhes hagyományait legtovább a komáromi halászcéh folytatta, melynek utolsó céhmestere 1946-ig töltötte be tisztségét. A tájegység zsákmányoló gazdálkodásának másik jellegzetes válfaja az aranymosás volt, ezzel állhat kapcsolatban a Csallóköznek a forrásokban és a népnyelvben egyaránt szereplő másik neve, az Aranykert is. A Duna fövenyének gyér aranytartalma viszont csak kitartó, szorgos munkával volt kinyerhető, így az ezzel foglalkozók (akiket legtöbbször Szap, Vajka, Bős és Medve községekben említik) már a XVIII. században is a csallóközi lakosság szegényebb rétegéhez tartoztak. [5] A vízjárta területek hasznosításában nagy szerep jutott az állattartásnak is, melynek itt egy különleges, ártéri válfaja alakult ki. A rétek és szigetek legelői a vizekkel, mocsarakkal körülvett, nehezen megközelíthető területeken helyezkedtek el, s ez az elzártság a lecsapolásig életben tartotta a rideg állattartást. Az ártéri gazdálkodás rendszerében a szarvasmarha-, illetve a lótartás volt leginkább jövedelmező. Az állatokat gyakran úsztatva hajtották át egyik legelőterületről a másikra és a gulyákat, méneseket egész évben kinn tartották a legelőkön. A nagyarányú állattartás kulturális hatása a régió ármentesítése után sem tűnt el nyomtalanul. A pásztorok Csallóköz társadalmában is különleges, az állattartás szakfeladatain messze túlmutató szerepet játszottak. Sok gyógyító, de a rontáselhárításhoz és egyéb mágikus eljáráshoz is értő füves ember került ki közülük, s a vonósbandák elterjedése előtt a falvak tánczenéjét szolgáltató dudások többsége is pásztorember volt. [6]
Lábjegyzet
- [1] Vö.: Püspöki Nagy 1989. A ma használatos szlovák Žitný Ostrov elnevezés a régió német neve, a Große Schütt, illetve a Schüttinsel, azaz „rozs-sziget” analógiája. A rendelkezésünkre álló források tanúsága szerint viszont a Csallóköz korábbi szlovák neve a tájegység magyar elnevezéséből képzett Čalokez volt.
- [2] A Vágnak a Kis-Dunával egyesült, legalsó szakaszát néha Vágdunának is nevezik, de a múltban a Vág egyik mai mellékvizének a neve, a Dudvág volt használatos a folyó teljes alsó, egészen a komáromi torkolatig terjedő szakaszára.
- [3] Liszka 2002: 162-165.
- [4] L. Kovalcsik 1985.
- [5] Liszka 2002: 175-176.
- [6] L. Nagy 2002: 58-62.